Öregszem mégis…

A tükör előtt még gyereknek látja magát az elbeszélő, miközben az évek múlását próbálja megérteni. Régi iskolájába visszatérve az oszlopok, a folyosók és az ismerős szag idézik fel diákéveit. A felnőtt emberben tovább élő gyerek gondolatát tanárok emlékei és az önképzőkör apró kötelességei teszik személyessé. Gábor Andor rövid prózáiban az önvizsgálat bizonytalansága társul a hétköznapokat figyelő iróniával: az elbeszélő mások életkorát könnyen megítéli, a sajátját azonban nehezen érzi valóságosnak.

A városi jelenetekben villamosozók, virágárusok és alkalmi beszélgetőtársak kerülnek közel hozzád. A Nyugati pályaudvar lépcsőjén egy Ipolyságról érkezett asszony orgonát kínál, miközben az útiköltség és a szállás ára szabja meg lehetőségeit. Az apró pénzösszegekről folytatott beszélgetésből a tisztesség és a megélhetés kérdése bontakozik ki. Ha az emlékezést személyes töprengéssel, a társadalmi megfigyelést pedig humorral összekapcsoló írásokat keresel, ezekben a jelenetekben az egyéni érzések és a közös tapasztalatok találkozását követheted.